Luzsi Margó szerkesztésében:

Forrás:szeretetlang.blog.hu

Volt egyszer a világon egy király...

    Nagyon kíváncsi király volt, hát tudni akarta, mennyien laknak a birodalmában. Elhatározta, hogy minden embert lajstromba vesznek írnokai, aztán megszámolják, hányan is vannak. Hírnökök vitték szét a parancsot minden városba, minden faluba: aki ahol született, családjával együtt menjen oda, ott lesz az összeírás.
Élt akkoriban a birodalomban egy szegény ácsmester. Meghallotta ezt a parancsot, elment haza. Így szólt áldott állapotban lévő feleségéhez:
–Kedves feleségem, Mária! Nézd, mit parancsolt a király! El kell menjünk Betlehembe. Mire a kisbaba megérkezik, már ott leszünk, s jó emberektől majd szállást is kapunk. De nézzed csak, vettem ezt a szamarat, ezen majd kényelmesen ülhetsz. Lassú léptű, óvatos járású, ne félj, biztonságban leszel. S hát jó az Isten, vigyáz ránk, hogy a gyermek békében szülessen.
– Jól van, kedves férjem, József. Ha úgy mondod, legyen úgy.
Azzal Mária felült a szamárra, és elindultak. Este volt, mire Betlehembe érkeztek. A város szélén volt egy fogadó, József bekopogott.
– Jó emberek, adjatok szállást. Nézzétek, a feleségem várandós, megpihennénk.
– Eredjetek innen, Isten hírével, nincs nekünk helyünk egy embernek sem. Asszonynak, szamárnak meg még úgyse. Van a városban más fogadó, keressetek ott helyet!
Mentek tovább. Találtak egy másik fogadót.
– Jó emberek! Adjatok szállást, legalább az asszonyomnak. Lássátok, kisbabát vár.
– Eredjetek innen! Mit képzeltek! Majd még itt születik meg, aztán sírásával felveri a fáradt utasokat!
Mentek tovább. De ahány helyre bezörgettek, mindenünnen elzavarták őket.
Volt ebben a városban egy gazdag kovács. Volt mindene. Háza, barma, szolgája rengeteg. És volt egy gyönyörű szép kislánykája is. Mégis szomorú volt a kovács, odaadta volna házát, barmát, kincsét, gazdagságát, ha a kislányát valaki meg tudta volna gyógyítani. Mert ennek a leánykának mindkét keze csuja volt. Bénán lógott az oldalán. Nem tudott vele se ölelni, se simogatni, se egy pohár vizet elvenni, se egy karéj kenyeret megkenni. Ennek a kovácsnak a háza éppen a város legszélén állott, ez volt az utolsó ház. Ide is bezörgetett József.
– Kérlek, szánj meg minket, engedj a házadba!
– Jaj, jó ember. Nálam még az ágyfiókban is szállóvendég van. Nincs hová tegyelek se téged, se a feleséged. Eredj, keress magatoknak máshol helyet! – mondta a kovács.
Hát akkor előbújt a háta mögül a csujakezű kislánya. Odament Józsefhez.
– Bácsika, bácsika! Figyelj rám. Gyere énmögöttem. Mutatok nektek egy barlangocskát. Édesapámé, itt van nem messze a város szélétől. Istállónak használjuk. Van benne tehénke, bárányok, borjak... jó melegre belehelték, nem fogtok fázni. A széna friss, puha, illatos. Ma hordta be édesapám. Jó lesz nektek, meg a kisbabának is, ha megszületik.
Azzal a kislány előrement és mutatta az utat. Úgy volt, ahogy mondta. Az istálló meleg volt, a széna friss és illatos.
József és Mária hálát adott Istennek a szállásért, megköszönték a kovács kislányának a segítséget.
Eljött az éjszaka, és a szegény ácsmester felesége egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. Amikor megszületett, olyan fényesség támadt a sötét barlangban, mintha ezer misegyertyát gyújtott volna valaki. De még a barlang fölött is megfényesedett az ég, mert egy ragyogó csillag állt meg fölötte.
Másnap reggel a kovács csujakezű kislánya hamar kiszökött az ágyból, szaladt egyenesen a barlang felé. Ment be a barlangba, nézte a csepp babát a jászolban. Mária ott ült mellette.
– No, gyere ide kislány, nézd meg őt közelről is – hívta a lánykát. – Gyere, kedvesem, vedd a karjaidba, nézd, odaadom neked.
– Jaj, nénike! Nem tudom én a karjaimba venni, látod, csuja kezem van. Mind a két karom lóg. Mióta megszülettem így van ez. Szeretném én ölelni magamhoz, de nem tudom.
– No, ne félj! Gyere, kedvesem! Gyere, ne törődj semmivel! Ülj ide mellém és vedd a karjaidba Szent Fiamat, kicsi Jézuskámat!
Azzal Mária maga mellé ültette a kovácsmester csujakezű kislányát, és a karjaiba tette kicsi fiát, Jézuskáját. S csudák csudájára a kislány ölelte a szép kicsi bubát, ringatta és énekelt neki.
– Nénike! Nénike, nézd, ringatom, ölelem a kis Jézuskát! –  potyogott a könnye, s nevetett egyszerre.
Aztán megéhezett a Kisjézus, Mária vette ölébe a gyermeket és megszoptatta. A kislány pedig futott, rohant haza.
– Édesapám! Nézze! Nem vagyok már csujakezű. Tudok ölelni, simogatni, kenyeret kenni, pohár vizet adni. Nézze édesapám! Szállnak a karjaim!
Elmesélte a kovácsmesternek, mi történt. Akkor a kovács nagyot sóhajtott és így szólt:
– Jaj, ha tudtam volna, hogy ő a Mária, adtam volna szállást néki éjszakára!
Inkább én feküdtem volna istállóba, nemhogy Szűz Mária, s az ártatlan Jézuska.

Mert Szűz Mária tett olyan nagy csodát,
Hogy meggyógyította a kovács leányát.
Szentháromság Isten áldja és engedje,
Áldassék örökre az Úrjézus neve.
Áldás és szent béke szálljon nemzetünkre.
Áldás és szent béke szálljon nemzetünkre.

Forrás: Luzsi Margó: Mesélj nekem - a szeretetről és jóságról, Manó Könyvek Kiadó, Budapest, 2011.

Aki nem hiszi, járjon utána!