Dawn Casey nyomán:

Forrás: istockphoto.com

Németország örökzöld erdeiben élt egyszer egy anya, egy apa és a hét gyerekük. Az apa a hegyekben dolgozott, ezüstöt bányászott, amely a föld mélyének rejtett üregeiben lapult. Egy kemény télen a férfi megbetegedett. Ágynak esett, annyi ereje se volt, hogy fölkeljen. Nem bírt vadászni sem az erdőben, így a családjának nem jutott hús. Fáért se volt képes az erdőbe menni, így a családja nem tudott tüzet rakni.

Egy nap az asszony fölkapta a kosarát, és elindult az erdővel borított hegyekbe.

- Gyűjtök néhány tobozt. Talán valaki vesz belőle a piacon. Vagy ha nem, legalább begyújthatunk vele.

Az asszony talált egy gyér ligetet a házuk közelében. A lenyugvó nap borostyán fényében a bükkök levele úgy izzott, mint a parázs. A barna bükkök és a nyírfák között egy-két zöld lucfenyő is nőtt. Az asszony lehajolt néhány földön heverő tobozért; ázottak voltak, kicsi, kemények és zártak. Alig kezdte azonban fölszedi őket, amikor az a furcsa érzése támadt, mintha valaki figyelné. Megfordult, és a mohos kövek árnyékában meg is látott egy apró öregembert. Az öreg szakálla hosszú és fehér volt, arca ráncos, szeme pedig úgy ragyogott, mint a kristály.

- Azoknak a tobozoknak itt a helyük mondta. - Fa nő a magjukból.

A megrémült asszony elejtette őket.

- Menj tovább! - szólt a kis ember.

Az asszony szorosabbra húzta nyaka körül a sálat. Csípte a hideg az arcát. A Nap egyre lejjebb ereszkedett, az ég színe pedig aranyból szürkére váltott. Fekete varjak köröztek fölötte útban hazafelé. Az asszony jobb szeretett volna már hazafelé tartani, az ismerő tűzhelyhez, ahelyett, hogy a hegyre baktat a sötétben.

Messze-messze alig látott a hegy sziklás, a hegy ködbe burkolózó teteje. Odafönn egy jegenyefenyő-erdő volt, sűrű és sötét, nyugodt és csöndes.

Az asszony úgy elnémult, mintha templomba lépett volna. Itt a fák háznál is magasabbra, tobozaik pedig egyenesen álltak, mint megannyi gyertyaszál.

A jegenyefenyők puha tűlevelekkel borított ágai az égig értek. Lombkorona lyuk közt susogott a szél, régi dalokat énekelt. Ágaikkal a magasba nyújtóztak, és tenyerükön hordozták a csillagokat.

- Mint megannyi kéz - gondolta az asszony, miközben fölfelé bámult.

- Csupa nyitott tenyér.

Talpa alatt a földet vastagon borította a fenyőtű, és a gombák között szanaszét rengeteg barna toboz hevert.

Lehajolt az egyikért.

- Ó! - jajdult fel hangosan, amikor egy fenyőtoboz ütődött a hátának. -Ó! - Még egy.

A fákról sortűzként záporoztak a tobozok.

- Boszorkányság! Boszorkányság! –  kiabálta az asszony. - Ezt a helyet megbűvölték!

Az asszony felkapta a kosarát, és elszaladt. De minél messzebbre futott, annál nehezebb lett a kosara, végül már majdnem kiszakadt a karja a cipekedéstől, és a kosár füle fagyott ujjaiba vágott.

Végre hazaért az asszony. Borzadva sóhajtott egyet, és ledobta a nehéz kosarat az asztalra. Csak úgy ömlött belőle a sok toboz a tisztára súrolt fa asztalra. Mindegyik toboz színezüst volt.

- Miféle varázslat ez? - kiáltott föl az asszony, egy kissé rémülten.

- Ne félj! - bátorította a férje, miközben a fenyőtobozokat vizsgálgatta. – Azt hiszem, Gubichcsal találkoztál, a törpék királyával.

Az asszony megtartott hét ezüsttobozt - egyet-egyet mind a hét gyerekének. A gyerekek pedig segítettek a többi tobozt kicipelni a piacra, ahonnan csomagokkal és ajándékokkal megrakodva tértek vissza. Aznap este a család asztalára forró, sűrű leves és frissen sült kenyér került. Egymás kezét megfogva adtak hálát a szerencséjükért.

- Holnap vissza kell menned az erdőbe, hogy megköszönd a törpekirálynak az ajándékot – mondta az asszonynak a férje.

Másnap ezért az asszony köszönetet mondott Gubichcsnak. A kis ember mosolygott, huncut szeme kiragyogott ráncos arcából.

Az erdő tele van gazdag ajándékokkal - mondta. - Fogd, itt ez a növény. Szedj a leveléből, és főzz belőle teát a férjednek!

Az asszony gyanakodva nézte a szürkés barna magvakat és a recés peremű leveleket: porosnak és elnyűttnek tűntek. De a kis ember egyre csak bólogatott, úgyhogy az asszony tépni kezdett a levelekből. Puhák voltak, mint a kifakult bársony.

- Lehet, hogy méreg? - kérdezte az asszony a férjétől, miközben figyelte, hogyan bugyborog a fazékban a zöld főzet. Nem is hasonlított arra a teára, amelyet a piacon szokott venni.

- Higgy benne! - biztatta a férje. - Gubich jót akar nekünk.

Attól fogva az ember minden reggel és minden este ivott a keserű főzetből. Napról napra egyre erősebb lett: sápadt arca kipirosodott, élettelen tekintete megtelt csillogással. Hamarosan meggyógyult.

Attól a naptól fogva a család egészségben és gazdagságban élt. A hét ezüsttobozt megőriztek Gubich kedvességének emlékére. Amikor a gyerekek felnőttek, és családot alapítottak, az új otthonában mindegyikük a komódon tartotta az ezüsttobozát. Gyerekeik pedig tovább adták a tobozokat a következő nemzedéknek. ily szállt a történet szájtól szájra, s a jegenyefenyőre mindig nagy tisztelettel emlékeztek. Ezért a kornyéken a családok mindmáig fenyőtobozt gyűjtenek, ezüstszínűre festik, és füzérbe fűzve a kandallóra akasztják, vagy egyesével a karácsonyfára függesztik, ahol megcsillan rajra a tűz fénye.

Forrás: Dawn Casey, Téli mesék, Móra Kiadó, Budapest, 2021.

A meséhez MESEKELLÉK! mesekellek.hu

További mesék a Mesetárban.

A Pompás Napok csapatával várjuk jelentkezésetek és megkereséseiteket akár felnőttként érdeklődtök, akár gyermekeiteket szeretnétek mesei élményekhez juttatni. Pedagógus képzésekkel, felnőtt meseműhelyekkel, interaktív mese alkalmakkal és hagyományőrző programokkal akár házhoz is megyünk. 
Írjatok a pompasnapok@pompasnapok.hu címre, hogy személyre szabott programot alakíthassunk ki!
Előadásainkra, képzéseinkre várjuk a szülőket, pedagógusokat, gyerekekkel foglalkozó szakembereket, meseszerető felnőtteket.
Online képzéseink is elérhetőek.
Elektronikus kiadványaink módszertani segédletek, mesegyűjtemények és ötlettárak, amelyek a mesék sokrétű alkalmazásához adnak támogatást.

Kövessetek minket Facebook oldalunkon is!
Látogassátok meg weboldalunkat: www.pompasnapok.hu