Izlandi népmese Végh György átdolgozásában:

Forrás: quora.com

Izlandban történt, messze északon, egy kis falucskában. Egyik este egy fiatal eszkimó megpillantotta a holdat a közeli hegy fölött.  A fiatal eszkimó azt hitte, ha fent volna a hegy tetején, meg tudná fogni a holdat és legurítani a völgybe, a falujába. S ugyan milyen pompás volna, milyen csodálatos, ha hosszú téli estéken ott lenne a jégkunyhójában, a keze ügyében. Ekkor még az sem lenne baj, ha olajmécseséből kifogyna a fókazsír, hiszen ez a szép, gömbölyű képű holdvilág nagyszerűen ellátná a lámpa feladatát.
És mert igen jószívű volt az eszkimó legény, azt is ki gondolta, hogy nem is egymagának tartaná meg a holdat, hanem az egész falué lenne. Roppant nagy jégkunyhót építenének, amelyben mindenki elférne és, akkor mindannyiuknak világítana a hold. Ezért összegyűjtötte az összes számba vehető eszkimó legényt. Mindannyiuknak tetszett a pompás ötlet, úgyhogy nagy csapatban, jókedvűen, énekszóval indultak neki a hegycsúcsnak, hogy megfogják és legurítsák onnan a holdat.
Mire azonban felértek a hegycsúcsra, a hold már nem volt ott, elúszott előttük a levegőbe. Ott lebegett fent az égbolton, úgy látszott, hogy nem is messzire tőlük, de hiába nyújtogatták utána a karjukat, egyikük sem tudta elérni, mindannyiuknak rövidebb volt a karja.
Akkor valamelyiküknek az jutott eszébe, hogy talán egy másik hegycsúcsról könnyebben elérhetnék. Mert bizony nem szerettek volna szégyenszemre a hold nélkül hazamenni.
Leballagtak hát a hegyről, és ahogy leértek a völgybe, megint felnéztek az égre. A hold most valóban egy másik hegy legmagasabb csúcsán tündökölt. Nekiiramodtak hát ennek a hegynek is, de mire fölértek, ugyanúgy jártak, mint először: a hold megint csak elúszott előlük az égre, és egyiküknek sem volt elég hosszú a karja, egyikük sem tudta elérni. Megjárták így a környék valamennyi hegyét, de a holdat nem tudták megfogni egyetlenegyszer sem. Ekkor egyiküknek az jutott az eszébe, hogy hátha fél tőlük a hold, és azért menekül el mindannyiszor előlük. Mézesmázos csalogató versikét kezdett el dúdolni feléje, és a többiek valamennyien együtt énekelték vele:

Gurulj hát a zsebünkbe hold koma:
vajaskenyér vár, pompás lakoma!

A hold azonban nem nagyon akart a legények zsebébe gurulni, és úgy látszik, még csak vajas kenyérre sem fájt a foga, mert hiszen minden egyes alkalommal megszökött előlük, jót kacagva együgyűségükön. Holtfáradtan mentek haza, szégyenszemre a hold nélkül az eszkimó legények, és ezért meg sem építették azt a nagy-nagy, pompás  jégkunyhót, amelyet elképzeltek maguknak, ha majd megfogják a holdat, és bizony azóta is fókazsírral világítanak a hold helyett. S talán jól is van ez így, mert legalább a hold megmaradt mindannyiunknak.

Forrás: T. Aszódi Éva, Minden napra egy mese, Móra, 1976.

A meséhez tartozik egy óvónői élménybeszámoló Stefanné Rokaly Elvira tollából, aki a Pompás Napok nagyköveti csapatának tagja és a gyerekek irodalmi nevelésének elkötelezettje. 

További meséket is találtok Mesetárunkban.

Módszertani előadásainkra, képzéseinkre várjuk a szülőket, pedagógusokat, gyerekekkel foglalkozó szakembereket, meseszerető felnőtteket.

További inspirációért látogassátok meg Mesetárunkat és Játéktárunkat!

Kövessetek minket Facebook oldalunkon is!

Látogassátok meg weboldalunkat: www.pompasnapok.hu