2021. feb 21.

Az elégedetlen

írta: Kormos Rebeka

Mese Stefanné Rokaly Elvira, Pompás Nagykövet ajánlásával:

Forrás: hvg.hu

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, a törzsfőnök fia, aki igen szeszélyes volt. Folyton változott a kedve, fárasztotta minden munka, minden játék és mindenki, aki csak körülötte volt. Folyton elégedetlenkedett, habár mindene megvolt.
Egy tavaszi napon a fiú, akinek Vinasua volt a neve, leült egy zöld mezőn. A szellő édes illatokat fújt felé. A kisállatok, akik hosszú téli álmukból ébredeztek, épp ekkor merészkedtek ki először az odúikból. Minden élőlényt felvidított a langyos napsugár.
De Vinasua nem osztozott a többiek örömében, csak ült rosszkedvűen, s egyre ásítozott.
Hirtelen felerősödött a szél susogása, s a fiúnak úgy tűnt, mintha a suttogás szavakat formálna:

A Kívánságok Szele vagyok!
A Kívánságok Szele vagyok!
Fiam, mit kívánsz?
Fiam, mire vágysz?

- Bárcsak ne unatkoznék ennyire!- mondta a fiú. -Nem szeretem, hogy ilyen enyhe a tavaszi nap. Szeretném, ha olyan erősen sütne, hogy égetné a bőrömet. Szeretnék a patak vizében úszni, nem csak itt üldögélni és illatokat szaglászni, mint valami lány! Azt szeretném, hogy nyár legyen.
- Bizonyos vagy benne, hogy valóban azt kívánod, azon nyomban nyár legyen? - kérdezte a Kívánságok Szele.
- Egészen bizonyos. – felelte Vinasua. Akkor a Kívánságok Szele még erősebben kezdett fújni. Felkapta a fiút, s mint egy forgószél, pörgette, forgatta iszonyatos sebességgel. Órákon, nappalokon, éjszakákon, heteken, hónapokon át forgatta, még csak nyár nem lett.
Mintha mély álomból ébredt volna, Vinasua kinyitotta a szemét. Melegen sütött a nap, mindenütt zöldelltek a növények. A közeli patakban kristálytiszta víz csörgedezett. Vinasua hallgatta, milyen csengőn-bongón folyik a patak, mintha egy lány kacagását hallotta volna. Meg akart fürödni de aztán így szólt:
- Elég fárasztó lenne levetkőzni. És különben is, nincs hozzá kedvem.
Nézte, ahogy a nap sugarai megcsillannak a vízen: úgy csillogott a patak, mint egy tükör. Aztán ásítozni kezdett. A víz egyre hangosabban zúgott, aztán ezt suttogta Vinasua fülébe:

A Kívánságok Kútja vagyok.
A Kívánságok Kútja vagyok.
Fiam, mit kívánsz?
Fiam, mire vágysz?

- Nagyon unatkozom!- panaszkodott a fiú. - Elegem van a napsugárból, ami a vízen csillog.
A nyár olyan egyhangú! Bárcsak ősz lenne, amikor kész az új sör, a barátok összegyűlnek és énekelnek, körbeülik a gőzölő asztalt, és késő éjszakáig táncolnak!

- De miért nem keresel magadnak társaságot, hogy együtt élvezzétek a nyarat? - kérdezte a Kívánságok Kútja.
- Mert nincs hozzá kedvem. -felelte a fiú csökönyösen. -Engem csak az ősz érdekel!
- Bizonyos vagy benne, hogy valóban azt kívánod, azon nyomban ősz legyen? - kérdezte a Kívánságok Kútja.
- Egészen bizonyos. -felelte a fiú.
Akkor egyszeriben úgy tetszett, mintha a víz kijönne a kútból: körbenyalábolta a fiút, mintha megkötözte volna., felkapta és pörgette-forgatta iszonyatos sebességgel. Órákon, nappalokon, éjszakákon, heteken, hónapokon át forgatta, míg csak ősz nem lett.
Sült szarvas illata szállt a levegőben. Egy nagy fatetős házban, a fészerben hosszú asztalok álltak megterítve, az asztalok körül rengeteg ember ült, akik a vadászat ünnepét ülték, és friss sört kortyolgattak. Mindenki énekelt és tréfálkozott, fiatalok idősek egyaránt. Az ebéd vége felé egy csapat zenész felhangolta a hangszereit, s a fiatalok táncra perdültek. Volt, aki kiment a szabad levegőre és pipára gyújtott.
A kerek hold, mint egy nagy pogácsa csillogott az égen.
Vinasua is kiment a fészer elé. Amikor valaki behívta, hogy táncoljon a többiekkel, ingerülten legyintett, s e szavakkal küldte el az illetőt:
- Nincs kedvem táncolni! - És ásítozni kezdett, mintha minden fárasztaná.
A hold kerek arca egy szempillantás alatt elsötétült, és a felhők mögé bújt.
Esni kezdett az eső. Akik a szabadban voltak, nevetve futottak be a házba, s ittak még egy pohár sört, hogy megszáradjanak (legalábbis így mondták), vagy táncolni kezdtek, hogy elfelejtsék a váratlan zivatart. Vinasua tovább lógatta az orrát az esőben, ami egyre kitartóbban esett. Nem volt erős zápor, de a kitartó csöpögés, mintha folyvást ugyanazt ismételgette volna:

A Kívánságok Esője vagyok.
A Kívánságok Esője vagyok.
Fiam, mit kívánsz?
Fiam, mire vágysz?

- Halálosan unatkozom! -kiáltott fel a fiú. -Elegem van ezekből az emberekből. Egyedül szeretnék lenni egy szép havas hegyen! Hóborította lejtőn szeretnék síelni! Igen, bárcsak tél lenne!
- Bizonyos vagy benne, hogy valóban azt kívánod, azon nyomban tél legyen? -kérdezte a Kívánságok Esője.
- Egészen bizonyos -felelte a fiú.
Akkor az eső még erősebben kezdett esni, és becsavarta Vinasuát, mintha lepedőbe tekerte volna, felkapta, és pörgette-forgatta iszonyatos sebességgel. Órákon, nappalokon, éjszakákon, heteken, hónapokon át forgatta, még csak tél nem lett.
Vinasua egy hegytetőn találta magát, lábán egy pár síléccel. Szédítő sebességgel siklott le a puha hófehér havon. Egy ideig nagyon jól érezte magát, hallgatta, ahogy fütyül mellette a szél. Száguldott le a behavazott partig. Kétszer felment, és kétszer újra lesiklott. Aztán azt gondolta magában:
„Elfáradtam. Minden csúszás ugyanolyan. És hideg is van. Tetőtől talpig átfagytam.”
Akkor meghallotta, hogy hatalmas mennydörgés közeledik felé. Csodálkozott, hiszen az ég tiszta kék volt.
„No, és ha lavina jön? -gondolta. - Már csak az kéne! Milyen barátságtalan évszak a tél! Bárcsak megint azonnal tavasz lenne!”
Az ég egyre erősebben zengett. De valóban nem mennydörgés volt: lavina görgött le a magasból, s közben a dörgés szavak formálódtak:

A Kívánságok Lavinája vagyok.
A Kívánságok Lavinája vagyok.
Fiam, mit kívánsz?
Fiam, mire vágysz?

-Mindig csak ugyanazok a szavak! -kiáltott a fiú dühösen. -Miért is akarod, hogy bármit is kívánjak, ha nem azért, hogy a dolgok megváltozzanak, mikor már nem úgy mennek, ahogy szeretném? Elegem van abból, hogy úgy bánnak velem, mint egy szeszélyes kisgyerekkel. Szeretnék… szeretnék idősebb lenni. Bárcsak öregebb lennék!
Alig ejtette ki az ifú ezeket a szavakat, a lavina felkapta, belegombolyította egy nagy kupacba, s pörgette-forgatta iszonyatos sebességgel. Órákon, nappalokon, éjszakákon, heteken, hónapokon át forgatta, meg sem állt, végül egy kút fenekére tette, amit egy hegycsúcs vett falként körbe.
Minden szürke volt, akárcsak a földön fekvő kövek. Vinasua leült az egyik kőre, a haja fehér volt, hosszú fehér szakálla a mellét verdeste. Megpróbált felállni, de a lába nem bírta el. Lenézett a kezére: ujjai soványak és ráncosak voltak.
- Öreg vagyok! Lehetséges, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő? – kérdezte.
A Kívánságok Lavinája így felelt:
- Igen, sajnos lehetséges.
- És már nem lehet több kívánságom? -kérdezte Vinasua.
- Mit szeretnél kívánni? -kérdezte a lavina.
- Nem szeretnék sietni, szeretnék örülni az időnek úgy, ahogy jár, s mindennek, amit magával hoz.
A Kívánságok Lavinája erős szorításában megint megragadta a fiút, pörgette-forgatta, meg sem állt órákon, nappalokon, éjszakákon, heteken, hónapokon… és éveken át.
Vinasua megfiatalodott, s ott ült megint a mezőn, hallgatta a tavaszi szél suttogását. Épp olyan volt minden, mint azon a napon, mikor azt kívánta, bárcsak azonnal nyár lenne. Mintha semmi sem történt volna.
Vajon Vinasuárnak eszébe jutott-e akkor, milyen türelmetlen volt azon a távoli napon? Vagy teljesen elfelejtette, hogyan pörgött-forgott végig az időn?
A történet erről már nem mesél nekünk. Senki sem tudja mi történt.
Csak azt tudjuk, hogy Vinasuából bölcs és türelmes törzsfőnök lett, akit mindenki szeretett és becsült.

Forrás: Carla Poesio, fordította: Érdi-Krausz Erika, Négy égtáj népmeséi, Kossuth, Budapest, 2011.

A meséhez tartozik egy óvónői élménybeszámoló Stefanné Rokaly Elvira tollából, aki a Pompás Napok nagyköveti csapatának tagja és a gyerekek irodalmi nevelésének elkötelezettje.

További meséket is találtok Mesetárunkban.

Módszertani előadásainkra, képzéseinkre várjuk a szülőket, pedagógusokat, gyerekekkel foglalkozó szakembereket, meseszerető felnőtteket.